Mese, mese, meskete

Hol volt, hol nem volt, tán az Óperenciás tengeren is innen, volt egyszer egy faluban két fegyverkovács-legény.

Sándor és Benedek volt a becsületes nevük.

Fegyverkovácsoló munka kevés akadt az országban, így hát  a hagyományos kovácsmesterség nehéz kenyerét ették, lópatkolásból, kaszapendítésből, sarlógörbítésből épphogy csak el tudták tartani magukat és öreg szüleiket.

Minden egyes lópatkolásárt meg kellett harcolniuk.

Kétszáz év múltán ezt konkurenciaharcnak fogják hívni.

Történt egyszer, egy tavaszi napon, éppen Sándor napján, amikor a fűvel együtt a háború is ki szokott sarjadni, hogy a király ország-világ előtt közhírré tétette, hogy a Bergengócia elleni csetepatéhoz ágyúkat akar öntetni és ágyúöntők jelentkezését várja.

A falusi kisbírók mindenfelé hetyke dobpergés kíséretében tudatták a király parancsát.

Sándor és Benedek sem volt rest, rögvest befogták kehes gebéjüket a rozoga kordékba és mindenikük külön-külön, a király kastélyába poroszkált.

Hajnalra ott is voltak.

A kincstárnok előadta a hadvezér parancsát.

- Olyan ágyúkat kell önteni, amelyek messzire visznek és pontosan lehet velük célozni.

Tizenkettőt. #3, #5, #7 és #9 kaliberűt.

Harminchárom nap alatt el kellett készülniük! Egy-egy kutyabőrre írjátok föl neveteket és a kért járandóságotokat!

Embereink rövid gondolkozási időt kértek, meghányták-vetették magukban a teendőket.

Sándornak az őrangyala kétszáz aranytallért súgott, Benedek védőszentje kétszázhúszat tippelt.

A kincstár őre halkan motyogott valamit magában, amit figyelmes hallgató furcsállásnak vélhetett volna, hogy aszongya:

- Hogy a túróba lehet ennyiből megcsinálni? – de tényleg csak magának mondta és gondolt egyebet is.

- Sándor mesteré a munka! – hirdette ki a verdiktumot. Benedek mester lógó orral poroszkált hazafelé.

Útközben bosszút forralt.

A kancellár magához hívatta Sándort és azt súgta a fülébe.

- Mester, itt egy másik kutyabőr, erre ráírsz ezer aranytallért, a nyolcszázon osztozunk, a kincstárnok, a főétekhordó, én és az udvari bolond (de jó dolga volt valaha az udvari bolondnak!)

Sándor akkora szemeket meresztett mint egy teásfindzsa, de mit tehetett mást?!

Belement az alkuba.

Ki is pengettek neki azon nyomban ötszáz tallér előleget.

Lett is olyan sürgés-forgás a faluban, hogy még az árokszélen legelésző libákat sem engedték ki pitypangot szedegetni.

Benedek alvállalkozóként volt kénytelen Sándornál dolgozni.
Egy vasárnapon kordéjával behajtott a városba és suttyomban, kanavászonba burkolva száz font kénvirágot szerzett, amiből minden öntésnél egy marékkal az olvasztott bronzba zuttyintott.

Harminchárom napra elkészült a tucat ágyú.

Épp jókor, mert a bergengóc sereg már a határon kajtatott.

Kiállt velük szembe a király nyalka hada, hetyke vitézekkel, válogatott cigánylegényekkel, botladozó-bukdácsoló jobbágy-talpasokkal, túros hátú csatakancákkal, fényes sisakú tüzérekkel.
A puskaport egyenesen Kínából hozatták.

Az ágyúcsövek az első lövéskor miszlikbe törtek.

A csata azonnal eldőlt, Bergengócia császárja fehér lovon táncolt be a királyi várba.

Sándor pedig jutalomként elnyerte a bergengóc király legkisebb lányának a kezét és a fele királyságát.

Benedek világgá ment és ma is bújdosik valahol az Óperenciás tengeren is túl és az Üveghegyen át kukucskál Beregengócia felé, hátha akad egy kis munka.

Ugyanis egy fél zsák kénvirág még megmaradt a készletből.